Jegyzet: “Félrecsúszott valami. De nagyon!”

képmontázs / cyberpress.hu

Félrecsúszott valami. De nagyon! Persze nem most, hanem már régebben, de egyre jobban érezhető már a hétköznapokban is ennek a hatása. Valahol vissza lett fojtva az őszinte beszéd, a kompromisszumkészség, az odafigyelés, a tisztelet és úgy általában a párbeszéd és szinte halott a minőségi vitakultúra is, amelyek egyébként az emberi együttélés és a közösségi élet alappilléreinek is tekinthetőek. A kritika, a más nézőpont, az esetleges véleménycsere, vagy netán egy építő jellegű ötlet prezentálása ma már beskatulyázza az embert valamelyik oldalra és ha azokat bárki is nyilvánosan felvállalja, akkor már meg is van bélyegezve.

No persze a fentiek nem a hétköznapi polgárok egymás közötti diskurzusait jellemzi, hanem leginkább azt a közbeszéd általi retorikai dömpinget, amit a túlvezérelt politikusok és rajtuk keresztül a saját média- és sajtótermékeik igyekeznek nap mint nap az arcunkba tolni. Csak a szépet, csak a jót, csak a pozitív hírt kell kommunikálni, nem kell minden csip-csup dologgal terhelni a polgárságot, éljünk inkább egy rózsaszín álomvilágban, ahol az ígéret szerint előbb vagy utóbb mindenki álma teljesül. Valahol talán ezek lehetnek az alapirányelvek. Ki kötelességből, ki megfelelési kényszerből, ki elhivatottságból, ki pedig azért áll be ebbe a sorba, mert a megélhetését félti és ennek függvényében kénytelen tökéletesen kiszolgálni a rendszer elvárásait és ezzel a kör majdnem be is zárulna, ha nem lenne az internet, ami talán a szabad kommunikáció egyik utolsó bástyája és egyben egy olyan felülete, ahol a polgárok az elégedetlenségüknek és más nézőpontjuknak is hangot tudnak és mernek adni.

Félrecsúszott valami. De nagyon! Ma már ott tartunk, hogy azok, akik a hatalom segítségével az iramot diktálják, a legtöbb esetben sajnos egy görbe tükör előtt állnak – tisztelet a kivételnek, mert azért akadnak még mohikánok – mert már ők sem kapnak valós képet a mindennapokról, mert azok, akik körül veszik őket egyszerűen nem merik felvázolni számukra a valós problémákat, inkább csak helyeselnek és bólogatnak illetve végrehajtanak, mert abból ugye baj nem lehet. Ez persze nem mentesíti őket a felelősség alól, de hiszek abban, hogy előbb-utóbb ismét teret nyer az igaz és őszinte szó,  és a gerincesség minden szegmensben.

Migránsválság, Brüsszel, Soros, Gyurcsány vagy éppen Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor, oligarchák, elnyomás, diktatúra. Ezek azok a kulcsszavak, amelyeket felváltva kapunk az arcunkba, mint elrettentő példákat, amihez aztán két éve társult a kitört koronavírus-járvány és annak kezelési- intézkedési csomagjai. Nem direktbe, de azért szépen meg kellett barátkoznunk az oltott-oltatlan megkülönböztetéssel is, mint ahogy az LMBTQ ellen/propagandával is. Kemény idők mondhatnánk, pedig béke van. De mégis,  mindig van egy veszélyes ellenségünk, és képletesen mindig harcolunk valami vagy valaki(k) ellen, mindenki minket szegény magyarokat támad, hiszen mi egy hányattatott sorsú nép vagyunk, akiket folyamatosan meg kell mentenie egy hazai pártszövetségnek. Egy megmentőnek. Mindig az aktuálisnak!

Félrecsúszott valami. De nagyon! Az olyan emberi értékek vesznek el, amelyek a demokrácia alapjait szolgálják, az egyenes és korrekt eszmecsere, a másik nézetének elfogadása, a közös megoldás keresése, a kompromisszumkészség, a békés és nyugodt együttélés folyamata.  Erőből igyekeznek meggyőzni mindenkit az adott irányba terelő nézetekről és aki nem áll be az adott sorba az szép lassan kitaszítottá válik. Az egyik oldalon mindenképpen, a másik meg vagy befogadja vagy nem, legrosszabb esetben pedig mondjuk úgy, hogy a kitaszítottak keserű kenyerét kénytelen enni. Mindenhova beszivárgott a politika, ami nem lenne baj abban az esetben, ha annak nem a mocsaras, lápos, sárdobálós részével kellene nap mint találkozni.

Félreértés ne legyen, a fentiek nem csak hazánkra vonatkoznak, hiszen egyre jobban sodródik a világ minden országa ebbe az irányba, csak éppen attól függ, hogy melyik oldalon áll az adott hatalom és ugye értelemszerűen az adott polgár. Mi magyarok pedig most találkozunk ezzel újra, pedig már megégettük magunkat párszor. Tényleg nem tanulunk a múltból? Nem fontosak az emberi értékek? Nem fontos a jövő? Nem fontos semmi, csak a jelen? A hatalom? Az egoizmus?

Véleményem szerint nem a politikai eszmék és az abba vetett hit viszi előre az emberiséget, hanem az a kihívás ami a legnemesebb a világon, az pedig az alázatos szolgálat! Minden ember és minden embernek a gondolata, véleménye hatalmas érték! Ezt kellene újra felismerni! Naiv vagyok? Lehet. De bízom abban, hogy a kultúra és a valós emberi értékrendek hamarosan visszatérnek!

Félrecsúszott valami. De nagyon!

 

 

Leczovics Zsolt