Van egy történelmileg jelentős nap a magyar naptárban, amelynek eredetileg a szabadságról, a bátorságról és egy nemzet közös álmairól kellene szólnia. Március 15-e. A nap, amikor az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk, akik valódi kockázatot vállalva, valódi eszményekért álltak ki. Akik valódi hősök voltak és akiknek szerepe hazánk történelmében több mint jelentős, példaértékű volt. A történelemkönyvekben ez egy felemelő történet – a jelenben azonban néha inkább egy különös versenyszámra emlékeztet.
Sajnos ez az ünnep az elmúlt években mintha egy sajátos politikai propaganda eszközzé vált volna, mára pedig egyfajta „menetversennyé” alakult. Ki tud nagyobb tömeget felvonultatni. Ki tud ikonikusabb helyszínen színpadot építeni. Ki tud több zászlót lengetni, hangzatosabb politikai szónoklatot mondani, több hírességet, celebet, véleményvezért a helyszínre csábítani. A kokárda pedig lassan már nem csak a tisztelet jele, hanem a politikai díszlet kötelező kelléke lett.
A különböző politikai oldalak ilyenkor külön ünnepelnek, külön szónokolnak, külön vonulnak – mintha az 1848-as márciusi ifjak is egyeztettek volna arról, ki melyik térre szervez demonstrációt. A közös emlékezés helyét sokszor a pártok közötti hangerőverseny veszi át, amelyben a történelmi üzenet néha csak háttérzajként hallatszik. A lényeg a látvány, a politikai csapásvonal hirdetése, és mindezek kommunikációja a közösségi méda világában, lehetőleg rengetegszer, sőt, még annál is egyel többször. Persze, kampány van, hamarosan szavazás lesz és ez is egy esély a pártoknak plusz szavazókat szerezni, de azért olyan jó lenne a méltóságot, a hőseink emlékét megtisztelni azzal, hogy ez a nap róluk szól. Hiszen az aktuálpolitikánál a márciusi forradalom története sokkal több. Az a történet bátorságról, összefogásról és szabadságvágyról szól. Olyan emberekről, akik nem kampányrendezvényeken, hanem a történelem valódi színpadán álltak helyt.
Én bízom abban és reménykedem abban, hogy talán egyszer majd újra eljön az az idő, amikor március 15-én nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy ki tartja a legnagyobb beszédet, hol nagyobb a menetelő tömeg és hogy mit mondanak erről a cellainformációk, hanem az, hogy mennyire értjük meg mindazt, amiért akkor kiálltak elődeink.
Mert a szabadság emléke nem díszlet – és a történelem sem kampányeszköz.
Leczovics Zsolt
