A Macskakő Családi Legendárium irodalmi pályázatán különdíjat érdemelt munkájával a Líceum 5. A osztályos diákja, Simon Petra. Nagymamája a dédiről mesélt, a történeteket anyukájával jegyzetelték le és öntötték formába. Igazi családi történet.
A pályázat ünnepélyes díjátadóján két korosztályban hirdetett díjazottakat a szakmai zsűri. Simon Petra a 7-12 évesek korosztályában került be a legjobb három közé, s vált különdíjassá. Az értékelés során elhangzott, hogy a Petra által választott témakört már sokan feldolgozták, de még senkinek sem sikerült ennyi humorral átszőnie a kerettörténetet…
– Nem voltam beteg, de karanténban voltam éppen, amikor olvastam a pályázatról és anyukámmal úgy döntöttünk, hogy belevágunk a feladatba. Fel is hívtuk a mamát, én faggattam, beszélgettem, anyu pedig lejegyzetelte az elmondottakat, később pedig kitaláltuk hozzá a történetet is – mesélt munkamegosztásukról Simon Petra.
– Nagyon sokat beszélgetek a nagymamámmal akkor is, ha semmiféle külön okom nincs rá, szeretem, amikor a múltról és a családunkról mesél. Mégis, most, hogy kicsit tudatosabban kérdeztem, számomra is új dolgok derültek ki a dédszüleimről. Szerintem ez egy nagyon jó pályázat volt, mert még közelebb kerültem a nagymamámhoz és sokkal többet tudok most már a dédszüleimről is – fogalmazta meg a lényeget Petra.
A külön is megdicsért licistát a díjkiosztó ünnepségen arra is felkérték, hogy a teremben lévő trónszékbe ülve egy részletet olvasson fel a pályázatából. Bár Petra rettentően meg volt illetődve, az előadása jól sikerült: a közönség mosolya és tapsa joggal jutalmazta. Emellé kapott egy oklevelet és egy, a Hoffer cukrászdában beváltható, családi sütizésre szóló ajándékutalványt is.
Az ötödik osztályos Petra családi legendáriumának történetét érdemes elolvasni. Egy csaknem eltűnt életformának is emléket állít, de úgy, hogy közben az ember hol álmélkodik, hol meg kuncog…
Simon Petra pályaműve:
Szombat délután van. Lábaimat magam alá húzom, és kényelmesen nyújtózkodom egyet mami elnyűtt, extra puha kanapéján, mely anyu gyermekkori szobájában áll. Imádom ezt a helyet. Olyan békés, olyan nyugodt. Minden bútor már kb. 100 éves vagy legalábbis anyuval egyidős. A sarokban van egy vitrin, tele családi képekkel. Sokszor időzöm azzal, hogy ezeket nézegetem. Vicces, hogy a mama is volt gyerek, sőt a fotók szerint huncut gyerkőc.
Szememmel most is a képeket pásztázom, amikor oldalról bekerül a látóterembe a hozzám közeledő drága mamikám, és a kezében ott a magyar füzetem.
Nénó, nénó… szólalnak meg a vészszirénák az agyamban…. Biztos megint azért jön, hogy elmondja a szentbeszédét arról, hogy egy ilyen okos, jótanuló… bla bla bla kislány miért ír ilyen girbe gurbán. Tuti, megint arra akar rávenni, hogy gyakoroljuk a szépírást. SOS. Kell valami elterelő terv. Petra gondolkodj! Megvan!
– Mami, ki van ezen a képen? – és ujjammal rábökök a vitrin sarkában csendesen megbújó, fekete fehér gyűrött fotóra.
Ez a kép egy talány nekem. Olyan idegen a többi jóhangulatú, színes kép között. Egy szőrme kucsmás öreg bácsit, és egy ágas-bogas hajú nénit ábrázol, akik fáradtan néznek bele a kamerába.
– Ők a te dédszüleid, Kincsem. A papának az anyukája és apukája. Te már nem ismerhetted meg őket, de ha gondolod szívesen mesélek neked róluk.
Bingó! Időhúzás, pipa. Ha mami elkezd egy sztorit, akkor ma már biztos nem lesz szépírás gyakorlás.
– Köszi mami, te vagy legjobb! – búgom neki, és közben átölelem, mert tudom ezt nagyon szereti.
– Mesélj sokat! Ők milyen emberek voltak? Mivel foglalkoztak?
– Dédi papa és dédimama nagyon különleges, nagyon értékes emberek voltak: igazi jó parasztok.
Micsoda? Parasztok? Ezt én nem értem. Hallottam már a „paraszt” szót, amikor a szemközti szomszédunk kocsijába beletolatott egy figyelmetlen sofőr, ott kiabálták ezt. A hangsúlyukból pedig úgy éreztem parasztnak lenni valami rossz dolog. Ennek így semmi értelme.
– Parasztok? Miért voltak ők parasztok? – kérdeztem hát félve.
– Parasztnak lenni egy életformát jelentett. Dédszüleidet én mindig csodáltam, mert ők – csakúgy mint a legtöbb paraszt -, legendásan okos emberek voltak.
– Okosak? – furcsállva néztem a képet, hát nem éppen az intelligencia jutott eszembe róla.
– Milyen iskolába tanultak? Hol dolgoztak? Sok pénzt kerestek?
– Igen, nagyon eszes emberek voltak. Mindent tudtak, mindenhez értettek. Bár iskolába – amit akkoriban eleminek hívtak – csak 4 évig jártak, és kimondottan munkahelyük sem volt.
Egyre jobban kezdtem belezavarodni. Okosak voltak, de nem tanultak. Nem volt munkahelyük sem. Úgy éreztem mamival elszaladt a képzelete, és olyat mesél, ami nem is létezett. De mivel a magyar füzetem még mindig a lába mellett hevert, ezért úgy döntöttem folytatom az eszmecserét.
– Szerintem nincs olyan, hogy valaki nem tanult, nem diplomás ember, és mégis kiemelkedően okos – szálltam vitába mamával.
– Diploma – legyintett mami. – Nem volt erre szükségük, de a Te dédszüleid, ha jól számolom – ekkor kis ujjaival elkezdett számolni – legalább kilenc féle szakterületen szerezhettek volna iskolai végzettséget.
Oké, azt eddig is tudtam, hogy nagyi szereti színesen előadni a történeteket, de ez a sztori már kezdett nekem kicsit abszurdnak tűnni. Értetlenkedő arckifejezésem láttán mami folytatta is egyből a mondandóját.
– Tudod Petrus a paraszt, aki nem sokat járt iskolába, de kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől. A tudás szájról szájra járt. Így mire Ő maga is öregkorú lett, többet tudott már, mint manapság egy fél tucat egyetemi professzor együttvéve.
– Mihez értettek ők? – tudakoltam, ezzel fenntartva a látszatot, hogy tényleg érdekel a beszélgetés.
– A parasztok nagy és erős összetartó családokban éltek, jó sok testvérrel, akik támogatták egymást mindig, jóban-rosszban, így amikor a fiatal házasoknak az életkezdéshez többnyire nem volt sok pénzük, a rokonság felépített nekik egy házat. A férfiemberek ekkor kőművesek, ácsok és tetőfedők szerepét töltötték be, míg az asszonyok az építkezés alatt a dolgozó szájakat etető szakácsok, de egyben betanított segédmunkások is voltak. A dédiék háza is így épült, és én bizony még emlékszem a kockás kis füzetre, melyben dédimama ákom bákom írásával vezette azt, hogy melyik rokon mennyit és miben segített. Több évtizeddel később került csak minden feljegyzés mellé egy kis pipa, ami azt jelentette, hogy sikerült az akkori segítségnyújtást visszaadni. Az építkezéskor szerzett tudást ez után többször is használták, pl. amikor gabonatárolót, vagy az állatoknak istállót kellett készíteni. Élete folyamán dédapád építészetből bármikor diplomázhatott volna, míg dédimama ehhez kapcsolódóan banki hitelügyintéző, pénzügyes területen szerzett tapasztalatot.
Mami büszkén emelte fel a hüvelykujját, jelezve felém, hogy ez volt az első szakterület. Beleegyezésem jeléül bólintottam, és érdeklődve figyeltem, hogy miért mutatja nagyi máris a mutatóujját is.
– De ők vegyészek is voltak, hisz saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket is.
Hm… el kell ismernem, ez tényleg megér egy második elismerést. Hoppá! Míg én magamban morfondíroztam, azalatt mami már a középső ujját emelte fel, és folytatta a felsorolást.
– Dédszüleid emellett csillagász és meteorológus szaktudással is rendelkeztek. Bármikor felnéztek az égre – nem az órájukra! -, tudták, hogy mennyi az idő. Napszaktól függetlenül tudták merre van észak, merre dél. Az ég képéből látták azt is, hogy mikor kell vetni, aratni, kaszálni, vagy éppen haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó.
Óvatosan odaléptem a vitrinhez, és kiemeltem a dédszüleimet ábrázoló fotót. A papírlap teljes felületét átszelő millió kis repedés, és hajlás arra utalt, hogy ez a kép sok időt töltött már kézben szorongatva. Noszogatva néztem mamira, hogy folytassa a történetet, hisz már kíváncsi voltam, hogy mit tudtak még az én dédszüleim. Nem is kellett várnom, hisz mamiból csak úgy buktak ki az emlékek.
– Tudod, a dédszüleid, csakúgy, mint minden paraszt állatot neveltek, tenyésztettek, gabonát, zöldséget, gyümölcsöt termesztettek, nemesítettek, melyekkel az állatok takarmányát, és a család mindennapos betevőjét biztosították. Az életük az állattenyésztés és a növénytermelés körül zajlott, így nem csoda, hogy ezeken a területeken szerezték talán a legkiemelkedőbb tudásukat. Megtermelték maguknak az ételt, italt. Boltba csak cukorért, meg petróleumért jártak, minden más megvolt otthon, ami kellett. Dédimama gasztronómiai zseni is volt, házilag készítette a bort, de a többlet, felesleges gyümölcs sem ment veszendőbe, az szörpként, vagy pálinkaként került az asztalukra, ezen kívül tudott még sajtot, vajat és tejfölt is készíteni, bár a mindennapokban erre az idejéből többnyire már nem futotta, így csak esős, vagy ünnepnapokon tálalta ezeket az asztalra. Talán meg sem lepődsz azon, hogy a parasztasszonyok tudtak szőni fonni, ruhát varrni is, így egy kinőtt ruha a szorgos, ügyes kezük munkájának köszönhetően mindig kapott egy új életet egy másik ruhadarab formájában. A régi, kinyúlt kötött pulcsik visszabontott fonala pedig sálként, sapkaként, kesztyűként került újrahasznosításra. A férfiemberek pedig az állattartáshoz kapcsolódó tevékenységekben rendelkeztek zseniális, már-már géniuszi tudással. Az állatok ellátásához sok vetőmagról kellett gondoskodniuk, gazdálkodni a terméssel, előre precízen meg kellett tervezni a szükségletet, hogy egyik évről a másikra a leendő élelmiszerekből megéljenek. Napjainkban az ilyen jellegű tudásért közgazdász diploma és egy raktározási, logisztikai végzettség jár. De itt még nincs vége! Mindennapi életük része volt az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, feldolgozása, mely tevékenységek ismerete egy hentes szakmunkás bizonyítványt, továbbá egy élelmiszeripari technikusi bizonyítványt érdemel. Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Hát persze, hogy a jó paraszt emiatt állatorvos is volt egyben. Egy személyes élményemet mesélem el neked. Fiatalasszonyként láttam, hogy az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el az állat torkát és mérjék ki a húsát, mert az menthetetlen. Nos, a te dédapád akkor kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta a torkában megakadt almát. Ez a tehén utána még számtalan borjút ellett, melyeknek a világrajövetelét is a dédszüleid segítették. A tehenek mellett a gazdasági udvar minden állata nagy szaporulattal hálálta meg nekik azt a legnagyobb törődést, amit csak ember haszonállatnak adhat.
Számat valamikor a történet közben szólásra nyitottam, de aztán annyira lekötött a sztori, hogy a kérdést nem tettem fel. A szám nyitva maradt, és így is volt szerintem az utolsó 2-3 percben. Nem kételkedtem már nagyi történetének igazságalapjában, ehelyett mérhetetlen büszkeség töltötte el a szívem, hogy pont az én felmenőim voltak ezek a legendásan okos emberek. Mamikám is látta rajtam, hogy kezdem kapiskálni, mit is jelentett az a legszebb jelző, ha valakire emlékezve, így beszéltek róla: „jó paraszt volt”.
Bár elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy emberi agy ezen a tudások mellett még egyéb területen is remekelhet, de láttam, hogy mami készül a számoláshoz a következő ujjacskáját felemelni.
– Dédszüleid nemcsak az összes állatoknál fellépő betegség kezdeti tüneteit ismerték, gyógyították, hanem az emberi testben fellelhető összes nyavajára is ismerték, és alkalmazták a házi praktikákat. Ezeknek, valamint a háztájiban fellelhető gyógynövényeknek a használatával a betegségek nagytöbbségét külső segítség nélkül meg is oldották. Tehát dédszüleidnek járt volna egy háziorvosi vagy gyógyszerész, patikus végzettség is!
– Milyen házi praktikákat használtak? Mondj nekem olyat légyszi, amit úgyse hinne el a mai korban már senki, de tényleg hatásos volt – kacsintottam mamikámra.
– Hát például emlékszem, ha nagyapád valahol megvágta magát, és a vágás begyulladt, gennyes volt, akkor éjszakára kötés alatt paradicsomot tettek rá. Reggelre a gyulladás megszűnt. Illetve a nyakuk rándulását a reggeli első nyálukkal kenték be. Igaz ez gusztustalan, de tényleg használt 😊😊. A legemlékezetesebb pedig az volt számomra, hogy amikor anyukádnál kisgyerekkorába súlyos vashiányt állapítottak meg az orvosok, és egy injekciókúrát javasoltak neki, akkor dédimama kért két hét haladékot. Minden reggel az ő kis szemefénye unokájának készített egy sült, sós, barna színű eledelt, amit anyukád rendszerint jóízűen befalatozott. Két hét után az orvosok értetlenül álltak a hirtelen jött nagymértékű gyógyulás eredmény felett, és akkor tudtuk meg: a dédi mindennap levágott egy tyúkot, és annak a vérét sütötte meg anyukádnak.
Nagyikám csak mesélt és mesélt, közben annyira belemerült a felidézésbe, hogy nekem a történet szereplői már teljesen megelevenedtek a szemem előtt. Láttam dédapám, ahogy a mezőn a tikkasztó napsütésben rendületlenül dolgozik, majd este fáradtan, de mosolygó szemmel oson le a borospincébe. Dédi mama pedig két állatetetés között a lehulló cseresznyéből seperc alatt isteni házi rétest készít, közben hangoztatja, ezt csak azért, hogy az éhes szájak ne mindig csak a húst egyék, mert az drága.
Bár még mindig hihetetlen volt számomra, hogy létezett ekkora emberi tudás, de már biztos voltam abban, hogy a dédszüleim mindenkinél okosabb emberek voltak. Ismét rápillantottam a kezembe szorongatott fotóra, néztem a rajta szereplő két embert, és a róluk alkotott kezdeti elképzelésem már teljesen átalakult. Láttam az öreg barázdált arcukban, a fáradt szemükben a mérhetetlen jóságot, és a mélységes bölcsességet. Ők testesítették meg mindazt, amiről a paraszt társadalom legendája szól. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkamat.
– Ha felnőtt leszek, én is paraszt szeretnék lenni!
Mami, épp az emlékezés távoli mezejéről tért vissza a való világba, kézfejével egy kis könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Határtalan szeretettel nézett rám, megsimította az arcom. Közben pillantása a még mindig lábánál fekvő magyar füzetemre tévedt, és pajkosan ennyit mondott nekem:
– Hát, a kézírásod már megvan hozzá…
via bdeg
