Carlos Vallejo Rocamora Spanyolországból, Misa Popadic Szerbiából érkezett a Soproni Sportiskolába. A pandémia Sopronba zárta őket, ennek ellenére jól, sőt, otthon érzik magukat a városban.
Misa Popadic másfél éve dolgozik Sopronban, korábban élt többek között Kínában, Afrikában, Franciaországban, dolgozott arab csapatokkal is. Azt mondja, neki már az egész világ az otthona. A szerb-magyar állampolgárságú tréner kisgyermekkorában a csak magyarul beszélő dédnagymamától eltanulta a nyelvünket, de a szavak idővel feledésbe merültek. Most viszont Misát is meglepve törnek elő, magukkal sodorva emlékeket, ízeket.
– Érteni értettem a magyart, mindig is, de beszélni nem tudtam. Most már az is egész jól megy – mondja mosolyogva Misa Popadic, akinek fiatalabb, de nem kisebb fia az SKC-ban játszik.
A tréner másfél éve nem volt Szerbiában. Persze van telefon, meg videóhívás, de azért az nem ugyanaz. Hiányoznak a Puskás Sörözőben megszokott esti beszélgetések is. Ennek ellenére Misa Popadic azt mondja, bárhol lenne most a világban, ugyanígy el lenne zárva, s milyen jó, hogy ő Magyarországon, s azon belül is Sopronban ragadt.
– A sportiskolánál minden extra. Van összehasonlítási alapom, s nyugodtan kijelenthetem, nagyon jó körülmények között dolgozhatunk. A srácok is ügyesek, remélem a döntőbe jutunk. Tetszik a város, barátságosak az emberek. Ráadásul közel van Bécs, ahol volt játékosaim élnek, s akikkel azóta is tartjuk a barátságot. És még a hazaút is csupán ötszáz kilométer.
A világot járt edző most minden figyelmét a csapatára irányítja. Számára minden mérkőzés egy ünnep. “Ahhoz, hogy minél jobban dolgozzanak a fiúk kell, hogy higgyenek nekem és bennem” – vallja Misa Popadic, s miközben példaképévé válik játékosainak, ő meg is szereti a srácokat. “Mindig, és mindet, egytől egyig. És életem végéig emlékezni fogok valamennyiükre” – mondja erről. Edzőként a sportiskolára bízott fiúkat szeretné elsősorban jó emberekké nevelni, másodsorban pedig profi játékosokká fejleszteni.
Carlos Vallejo Rocamora két spanyol ajánlatot utasított vissza a Soproni Sportiskola kedvéért. Azt mondja azért, mert ki akarta próbálni magát egy olyan élethelyhzetben, amikor muszáj lesz kilépnie a saját komfortzónájából. Angolul kell boldogulnia egy nem angol nyelvterületen, ahol még a tengert sem látni az ablakból…
– Nem könnyű most, ez tény, távol vagyok a szüleimtől, az otthonomtól, a barátaimtól, de én nem panaszkodom. Az volt ugyan a tervem, hogy a szabad időmben Sopronból kisebb-nagyobb utazásokat teszek Közép-Európa más városai, tájai felé, de ez a körülmények miatt meghiúsult . Nem baj, én jól vagyok. Jól vannak hála Istennek a szüleim is, karácsonykor meg is tudtam látogatni őket – mondja Carlos Vallejo Rocamora. Az edző mindig igyekszik a jóra koncentrálni, így a pandémiás helyzetre is úgy gondol, hogy legalább semmi sem veszi el a figyelmét a munkájától.
– Nagyszerű embereket ismertem itt meg. Még otthon azzal intettek, hogy a magyarok hűvösebbek, távolságtartóbbak, mint mi spanyolok. Én ezt egyáltalán nem tapasztalom, nem is érzek különbséget. A magyarok humorérzéke például nagyszerű! És gondoskodók, törődnek az emberrel. A Puskás étteremből hozom az ebédet, minden nap kényeztetnek a jó falatokkal. Persze, hiányzik a családom, a barátaim, de ezt tudtam, hogy így lesz. Ami nagyon hiányzik az a tenger. Otthon a partra néz az ablakom. Itt a papréti platánokra. Ez is szép, de azért más. De én szerencsésnek érzem magam, mert azt csinálhatom, amit szeretek. És igen, tudatosan pozitívan állok a dolgokhoz és a változásokhoz, mert azt vallom, hogy a nehézségekkel és az örömökkel együtt az élet egy folyamatos fejlődés – vallja a spanyol tréner.
