Szomorúság, elkeseredettség, csalódás … talán ezek azok az érzelmi jelzők, amelyek a legtöbb emberben most kavarognak azok után, hogy nemzeti labdarúgó együttesünk 2-0-ás vereséget szenvedett Wales legjobbjai ellen és így elpuskázták az egyenesági kijutás lehetőségét a közelgő Európa-bajnokságra. Pedig ha őszinték vagyunk, akkor csak visszazökkentették a srácok a szurkolókat a valóságba, mert valljuk be, ha megnézzük azoknak a csapatoknak a sorát, akik sikerrel biztosították be a helyüket a kontinens viadalra, akkor ők bizony fényévekre vannak tőlünk, és a valóság az, hogy most csupán oda kerültünk, ahol jelenleg tartunk. Fáj ezt kimondani és most biztos sokan azt gondolják hogy túlzás az előbbi állítás, de ahogy azt mondani szokták a tények makacs dolgok és ha nem az önámítás dimenziójába kergetjük magunkat, akkor ezt be kell ismernünk.
A tény az, hogy ömlik a pénz a magyar labdarúgásba és most már arra sem lehet fogni az eredménytelenséget, hogy messze vagyunk ilyen téren Európától hiszen adottak az infrastrukturális feltételek, épülnek a stadionok, az edzőpályák, gombamód szaporodnak az akadémiák, képezzük a szakembereket és több tízezres létszámban kergetik a gyerekek is a labdát. Ezt összegezve a tárgyi és személyi feltételek adottak, mégis valahol porszem van a gépezetben, annak ellenére, hogy a 2016-os Európa-bajnokságon ott voltunk és nyugodtan elkönyvelhetjük azt óriási sikernek is, ám maga a részvétel és az ott elért eredmények – ha tényleg őszinték vagyunk – a maga nemében a csoda kategória volt, amelyhez társult a nem kis szerencse is, azonban sajnos nem a valóságot tükrözte. Az bravúr volt, ami szép volt és örök emlék, de nem a realitás.
Tudomásul kell venni, hogy nem tartozunk továbbra sem a foci elitjéhez, hiába rengeteg a kormányzati támogatás, a dömperszámra hordott és öntött pénz, csak részsikereink vannak, amelyek arra elegendőek csupán, hogy álmodozzunk és hitegessük magunkat. Talán a hiba ott is kereshető, hogy a hazai profi foci elsősorban az idegenlégiósokra támaszkodik, zömmel olyanokra, akik vagy már túl vannak a pályafutásuk zenitjén vagy pedig olyanokra akiknek a tudása – és a menedzsmentje – olyan, hogy itt még elegendően ki tud tűnni a mezőnyből, bár igényesebb bajnokságokban és azok csapatainál már szóba sem jöhetnek. Igen, most persze kitérhetünk a Fradi sikerére amit az idei évben produkál és le a kalappal, de nézzük már meg azt is, hogy mennyi olyan játékos van a kezdőcsapatban, aki itthon pallérozódott. Ugye, nem olyan nehéz összeszámolni, pedig tudom, hogy egyébként a Ferencváros utánpótlásképzése és annak állománya bizony nagyon erős és nem túlzás azt mondani hogy hazánkban az egyik legjobb is, hiszen komoly kiválasztási rendszerrel és remek szakemberekkel dolgoznak. Mégis, egyre kevesebb saját nevelés kerül ott is beépítésre, ami egyébként szinte országos szinten is így van, mert nem érdeke senkinek sem, hogy a magyar gyerekekre, a magyar játékosokra támaszkodjunk a magyar felnőtt ligában, akik így a korosztályos csapatok váltása során belátva a jövőbeni reménytelenséget lemorzsolódnak, abbahagyják a sportot és más utat választanak vagy éppen beérik egy-egy alacsonyabb osztályban való szerepléssel, hiszen a tűz, a lelkesedés és a játék szeretete azért megbújik a szívükben, bár abbamarad a fejlődés.
Futószalagon veszítjük el a tehetségeinket ilyen-olyan okokból, pedig a srácaink semmivel nem tehetségtelenebbek mint más országok fiataljai, mégis hagyjuk őket elkallódni, aztán a megmaradt mezőnyből kiválogatott nemzeti csapattól meg várjuk a csodát. Igen, mondjuk ki, az alapoknál van a gond, és ebbe beletartozik az is, hogy bár olyan szakemberek is dolgoznak az utánpótlásképzésben, akik kitartanak és keményen dolgoznak azon, hogy a fiatalokat tanítsák, motiválják, segítsék és értékeljék kitartásukat, szorgalmukat, azonban egy idő után ők is belefáradnak ebbe, hiszen szembesülnek azzal amikor egy tanítvány felteszi a kérdést az aktuális meseterének hogy vajon meddig juthat itthon, akkor bizony kénytelen széttárni a karját, hiszen ő is tudja, hogy a válasz nem a tehetségen múlik, mert a rendszer rossz és bizony a tudásnál és a gyerek szemében lobogó tűznél nagyobb befolyása van a kapcsolatoknak és a menedzselésnek. Ha erősen akarunk fogalmazni, akkor az utánpótlásban edződő gyerekek csupán TAO termékek, akik közül rengeteg a tehetség azonban később nem számítanak rájuk a hazai csapatok, és ez vezet el pont oda, hogy aztán a nemzeti tizenegy aktuális szövetségi kapitánya kénytelen azt mondani, hogy nincs itthon merítési lehetőség és képességbeli hiányosságok vannak. Így aztán kénytelen azokra a játékosokra támaszkodni, akik sikerrel vették ilyen-olyan módon a utánpótlásképzés labirintusát és bár nem biztos hogy ők voltak a legtehetségesebbek, de ők azok akik aktívak és akikből válogatni lehet és tőlük várjuk a nemzeti csodát.
Az elmúlt időszakban talán nincs még egy olyan ország, ahol a Kormány ennyit áldozott volna a labdarúgásra mint a miénk – ami egyébként azért megosztó stratégia a lakosság körében mert nem jönnek az eredmények – így ideje volna felébredni és átreformálni a teljes magyar labdarúgást, szakemberestől, utánpótlásostól, nemzeti bajokságostól és olyan embereket engedni a foci közelébe, akik nem a megélhetési vonalon igyekeznek a tűz közelében maradni, hanem valóban következetesen és keményen akarnak dolgozni azért, hogy sok-sok év után visszakerüljön oda a magyar labdarúgás elismertsége ami megilleti. A valós cél elérése érdekében azonban el kell távolítani a magyar foci közegéből azokat akik megélhetési- érdek- és pénzemberek és azokat akik csak könyvekből tanulták a labdarúgás fortélyait és olyanok kezébe kell adni végre a képzést és az építkezést, akik szívvel-lélekkel szolgálnák ezt a közös ügyet.
A magyar válogatottnak egyébként még nem teljesen reménytelen a részvétele a részben hazai rendezésű 2020-as Európa-bajnokságon, hiszen hiába végeztünk csak a selejtező csoportunk negyedik helyén, a Nemzetek Ligájában még kiharcolhatjuk a részvételt, bár elnézve a lehetséges ellenfeleket ( Izland, Bulgária, Izrael, Skócia ) az esély nem sok, viszont a csoda most is segíthet!
