Háromszázötven éve, 1666. január 22-én halt meg Sah Dzsahán indiai nagymogul, a világ egyik csodájának tekintett agrai Tadzs Mahal építtetője.
New Delhi, Calcutta, Bombay.
Ismerős városnevek egy távoli, európai szemmel varázslatosnak tartott országból, amelyeket leginkább dokumentum-, kaland-, vagy mesefilmekből ismerhetünk. Pedig egy olyan ország meghatározó városainak a névsora ez, ami a föld második legnépesebb és a hetedik legnagyobb köztársasága, ez pedig India.
A fenti felsorolásból mégis hiányzik egy név, ami turisztikailag India egyik leglátogatottabb és legnépszerűbb városa, ahol a legendák még most is élnek, és azok valódiságát alátámasztandó pazar épületek, a mai napig büszkén állnak és őrzik titkaikat. Ez a város a Yamuna folyó partján fekvő Agra.
Híres, építészetileg lenyűgöző alkotások otthona ez a közel másfél millió lakosú város, ami 1526 és 1648 között (igaz megszakításokkal) az akkor még Moguli Birodalom fővárosi címének birtokosa is volt.
Itt épült a híres Vörös Erőd melynek területén látható többek között a Gyöngyház Mecset mellett a Sheesh Mahal (Tükrös Palota) vagy Jehangir Palotája is. És ez még csak a kezdete Agra csodálatos látnivalóinak, hiszen érdemes ellátogatni a Nagy Akbar uralkodó (akinek a nevéhez fűződik a Vörös Erőd építtetése) síremlékéhez a Sikandrához, vagy a pazar Itmad-ud-Daula mauzóleumhoz, melynek díszítése adott minta alapot, a későbbi épületdíszítéseknek. Ami azonban igazán nevezetessé tette a várost, az-az 1983 óta a világörökség címét méltán elnyerő és az UNESCO védelme alatt álló síremlék, az évente több mint, 3 millió látogatót fogadó Taj Mahal.
A Taj Mahal a XII. században, 1631-1654 között, Sah Dzsahán császár (India ötödik Mogulja) megbízásából, Ahmad Lahorit tervei alapján épült, az uralkodó legkedvesebb feleségének Mumtaz Mahalnak (1593-1631) síremléket állítva.
Elsőként maga a nyughely készült el, 1634-ben, ahová Burhanpur városából (mai neve Madhya Pradesh) átszállítva (ahol meghalt és ideiglenesen volt eltemetve a szeretett feleség) végső nyugalomra talált a Palota Ékessége.
A bejáratot körbe a magaslatokig a Koránból idézett imák sorai ékesítik. A főkaput egykor, drága és féldrágakövekből készült motívumok is díszítették, amit a legkiválóbb intarziamesterek készítettek.
Az épület előtt egy iszlám típusú 300×300 méteres kert fogadja a látogatókat, közepén egy kis patakból kialakított mederrel, ami kövekkel van kirakva, és amiben az impozáns síremlék tükörképe teszi könnyeddé a nem mindennapi látványt nyújtó fehér emlékpalotát. A kis patakot, az életet szimbolizáló gyümölcsfák és a halált jelképező ciprusok övezik, amelyek váltakozása a lélek örökkévalóságát jelképezi.
Maga az emlékhely közel 20000 ember munkáját dicséri, akik áldozatos munkával egy remekművet alkottak. Érdekessége az épületnek a Yamuna folyó felőli oldal falába faragott 671 név, ami a régészeti kutatások jelenlegi állása szerint, a kőművesek nevének felsorolása. Itt olvasható Ahmad Lahorit tervező neve is, valamint Mohammed Haniffé is, aki a kőművesek vezetője volt. A névfelsorolás írásjelei arab, perzsa, de indiai és hindu írásjeleket is tartalmaznak, ebből is következtethető, hogy vegyes nemzetségű mesterek alkották az építkezés munkáinak kivitelezését.
Az építéshez szükséges köveket India és Ázsia több országának kőfejtőjéből hozták, a feljegyzések szerint több mint ezer elefánt segítségével. Sah Dzsahán császár nem volt szűkmarkú, amikor a kivitelezéshez szükséges építőanyagok, díszítőelemek beszerzéséről volt szó. A kristályokat Kínából, a jáspist Pandzsábból, a türkizt Tibetből a márványtömböket Radzsasztánból hozatta. Mai árfolyamon számolva az építés összköltsége meghaladta az 500 millió dollárt. A Sah szinte minden vagyonát felemésztette az építkezés.
A teljes külső burkolat fehérmárványból készült, amely sajnos a modern civilizációnak „köszönhetően”, a taxik, turistabuszok és egyéb gépjárművek kipufogógázainak káros hatásai miatt, elkezdett besárgulni. Az indiai hatóságok azonban mindent megtesznek, hogy megőrizzék a márvány tisztaságát, így heti egy alkalommal nem látogatható a csodás palota. Zárva tartják, hogy egy speciális tisztító oldattal lemossák a teljes burkolatot, hogy eredeti pompájában fogadhassa a látogatókat és zarándokokat.
A világ hét új csodája közé választott remekmű központi kupolája, aminek mennyboltozata is márványborítást kapott, 26 méter magas és 18 méter átmérőjű. A mennybolt alatt közvetlenül Mumtaz Mahal nyughelye található, amit apró, igényes és aprólékos munkával elkészített díszes, csipkehatást idéző márványrács óv meg, a kíváncsi szemek elől.
A palotát körülvevő 50 méter magas minaretek csak külső díszítő elemei a csodás épületnek, ám szintén a mesterek munkáját dicséri, hiszen ugyanolyan precízen és igényesen kidolgozott építményekről van szó, mint a főépület, amik méltó kísérői és őrzői a sírhelynek. Ezek érdekessége, hogy már tervezéskor úgy álmodták meg őket, hogy kissé kifelé dőljenek, megelőzvén azt, hogy egy földrengés esetén a palotára dőljenek.
A Taj Mahal nyugati is keleti oldalán egy-egy teljesen egyforma vöröskőből épült mecsetet építettek.
A nyugati oldalon található mecset arccal Mekka felé néz, ami a mai napig várja és fogadja az imára igyekvő mohamedán vallású embereket. Érdekessége az épületnek a falába épített fehér márvány darab, amibe belenézve a Taj Mahal tükörképét láthatjuk viszont.
A keleti oldalon büszkélkedő mecset viszont imára nem alkalmas, hiszen a szimmetrikus építkezésnek köszönhetően, ez nem Mekka felé néz, de éppen olyan lenyűgöző, mint „ikertestvére”.
A három monumentális épületet látogatásának élményét a csodás összekötőkert és a látványmedencék csak fokozzák.
De mi az, ami az építészeti remekművet a puszta adatokon és a pazar látványon kívül legendássá tette? Az örök szerelem varázsa, ami megihlette ennek létrejöttét.
A történet egészen 1607-ig nyúlik vissza, mikor még Sah Dzshán, Khurram herceg néven, trónörökösként megismerkedett, Abdul Hasan Asaf Kán perzsa nemes lányával, a 14 esztendős Arjumand Banu Begammal. A fiatalember szívét azonnal rabul ejtette az okos és gyönyörű lány, akinek szintén fellángoltak az érzelmei. Szinte az első találkozást követően áldását adta a két családfő a frigyre, azonban az akkori törvények szerint a házasságra várniuk kellett a lány fiatal kora miatt, így jegyességben telt el öt év, egészen 1612-ig, mikor is törvényessé tehették fogadalmukat. A történetírók elbeszélései szerint, a fiatalasszony, már a menyegzőn arra kérte férjét, hogyha meghal, akkor olyan sírt építessen emlékére, amely a nevét és szerelmüket örökre megőrzi.
Igaz, Arjumand lett Sah Dzsahán harmadik felesége, mégis azonnal kivételezetté és kedvencévé vált, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az esküvőt követően férjétől megkapta a Mumtaz Mahal nevet, ami a Palota ékességét jelenti.
Az udvari krónikás Qazwini feljegyzései szerint, az uralkodó innentől kezdve a másik két feleségével szinte alig gyakorolta többnejűségi jogait, persze kötelességtudatból egy-egy gyermeket nemzett nekik, de a szerelem, a szenvedély és őszinteség miatt, amit Mumtaz iránt érzett, elsöpört mindenféle kísértést.
Mumtaz volt az egyetlen feleség, aki ismerte Sah Dzsahán összes tervét és titkát, és aki elkísérhette férjét a hadjáratokra. Olyan bizalom és kölcsönös tisztelet övezte kapcsolatukat, hogy az uralkodó az udvar legnagyobb csodálkozására még uralkodói székét, a Muhr Uzahüot is nekiadta.
Mégsem tört uralkodói vagy politikai babérokra az asszony, harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolatát férjével, inkább az elesettek és szegények védelmében használta fel.
A Palota ékességének kedvenc foglalatossága egy kert tervezése volt a Yamuna folyó mellett, és éppen ezért feltételezhető, hogy halála után, miért pont ott épült a síremlék.
Közel húsz éves házasságuk alatt, Mumtaz 13 gyermekkel ajándékozta meg szeretett férjét, de ebből 7 gyermeket vagy születésükkor, vagy nagyon fiatalon elveszítettek.
1631-ben az uralkodó a Dekkán-fennsíkon, Burhanpurban folytatott hadjáratot, ahová vele tartott várandós felesége is, aki 14-dik gyermekének Gauhara Begumnak itt adott életet.
A szüléskor fellépő komplikációk miatt itt érte a halál a szeretett asszonyt, aki a halálos ágyán megkérte férjét, hogy szerelmüket tiszteletben tartva, több feleséget ne vegyen maga mellé. Az uralkodó erre ígéretet is tett, és korábbi fogadalmát is felidézve, elmondta az asszonynak, hogy nem feledte az esküvőn elhangzott szavait, és olyan síremléket épített neki, ami örökre megőrzi igaz szerelmük történetét.
A vigasztalhatatlan Sah visszatérve Agrába, egy évre elvonult, hogy feleségét magányosan gyászolhassa, majd amikor visszatért, őszen, hajlott háttal és beesett arccal és kissé zavart magatartással, de az udvar támogatása mellett, megbízta Ahmad Lahorit tervezőt, hogy építse meg a síremléket Mumtaz tiszteletére. Hogy a tervező átérezze fájdalmát, Dzsahán megölette annak feleségét, aki ezért, szinte saját elhunyt neje szentélyének képzelte az épülő emlékművet.
Eközben az udvarban Mumtaz helyét a legidősebb lánya Jahanara Begum vette át, aki a gyász feldolgozásában éppen úgy segített apjának, mint a birodalom irányításában.
A Taj Mahal építési munkáinak befejezésekor, a lenyűgöző és egyedi épület látványa, annyira megbabonázta és féltékennyé tette az uralkodót, hogy magához rendelte a tervezőt, és megvakítatta. Azért tette mindezt, hogy még egyszer, csak hasonlót se tervezhessen a mester, maradjon egyedi a pazar épület.
Volt azonban még egy álma az agg uralkodónak. Szemben a folyó másik partjára felépíttetni a fehér Taj Mahal, fekete mását, ami a saját mauzóleuma lett volna. A két síremléket egy híddal kötötte volna össze, ami az örök összetartozást jelképezte volna.
Feltörekvő fia, aki a hatalomra vágyott, megakadályozta a terv megvalósítását, (egyes források szerint viszont, a megcsappant kincstári vagyon miatt hiúsult meg az építkezés) és az általa pazarlásnak titulált gigantikus építkezés megkezdése előtt, apját a Vörös Erődbe záratta. Kegyeletből azonban arra ügyelt, hogy idős apja, az ablakából mindig láthassa szeretett felesége Mumtaz Mahal emlékművét.
Sah Dzsahán halála után testét felesége mellé helyezték a Taj Mahal nagy kupolája alá, ahol lelkük ismét egymásra találhatott, és ezzel megszületetett egy legenda, ami mára az egész világot bejárta.
2005-ben a síremlék fekete mását Sudarshan Patnaik képzőművész mégis valóra váltotta. A több méter magas, 60 tonna feketehomokból épített másolat, a Taj Mahal 350.-dik évfordulójára készült el, és ha nem is eredeti méreteiben, de valóra válhatott a nagy uralkodó Sah Dzsahán álma.
Sokan úgy tekintenek erre az épületre, mint a szerelem szentélyére, és ha hiszünk mi is a legendában, talán új értelmet adhat nekünk is, az a mondat, hogy: A szerelem örök!
Leczovics L. Zsolt
