Legyünk őszinték, ez a mutatványszemle, amit Eurovíziós dalfesztiválnak neveznek, már hosszú ideje nem a valós országonkénti aktuális popkultúrát mutatja, hanem amolyan nemzetközi zenei dzsembori. Ide kikerülnek olyan dalok, melyek sok esetben a „futottak még” kategóriába sem férnének bele, ha a közízlést vagy éppen az aktuális zenei divatot figyeljük. Olyan össznemzeti európai találkozó, ami nagyon sokba kerül és lassan már-már a „Giccsvizió” elnevezést is kiérdemelhetné. No persze nem maga a rendezvény lebonyolítását kritizálom ezzel, hiszen évről-évre egyre magasabb színvonalon szervezik meg a fesztivált, csak néha olyan érzésem van, mintha már rég nem a dalokról szólna ez az esemény, hanem a rongyrázásról. A körítés mindig szenzációs, megadják a módját, igazán profi, csak éppen a mutatványok kb. 10 %-a érdemelné ki ezt a felhajtást.
Minden esztendőben sokat várunk a magyar indulótól, sőt a hazai kiválasztást követően még túl is értékeljük sok esetben a magyar dalt, ahogy érzésem szerint ez történt most is Boggie dalával. Aztán jön a csalódás. Nem jött be a lassan már szokásosnak nevezhető magyar kesergős dal. Nem akarok így utólag okoskodni, de hogy őszinte legyek maximum a középmezőnybe vártam ezt a dalt.
Nem jött be a meglátásom, a 20. helyezés lett Boggie jutalma, amiről nem is tudom, látva a többi produkciót, hogy mennyire reális végeredmény, hiszen voltak kevésbé élvezhető dalok is. No persze, Európa népe így döntött, ennyi, ez jutott nekünk.
Egy szomorú dal, jó hangú előadóval és értékes mondanivalóval de nagy vonalakban ennyit lehet elmondani a „Wars for nothing” című dallal kapcsolatban. Ismerjük be, erre most nem vevő Európa, még akkor sem, ha nagyon is aktuálisnak érezhető a szöveg és elgondolkodtató, de ez bizony kevés, vagy talán nem is ide való.
Nem sikerült a színpadi előadás módjával sem nagyot dobni, maradt az a szerény és talán igazi koncepció nélküli álldogálós-sétálgatós színpadi produktum, amit már a DAL-ban is láthattunk. Azért persze újítás is volt. Sikerült a régi “Állami Anyák Boltjának” elfekvő készletéből egy tucatruhát elővarázsolni Boglárkára, és azzal az igazán impozáns „táncos-vokalista” négyessel kicsit felkavarni az altatódalt. A háttérben illetve magán a színpadon futó számítógépes technika legalább kitett magáért, ki hozta a maximumot abból, amit ez alá a dal alá lehetett tenni, talán ez volt az egyetlen értékelhető dolog a magyar induló produkciójában.
Azért a győztes dalról se feledkezzünk meg hiszen arról sem lehet elmondani hogy holnaptól a fiatalok lejátszási listájának előkelő helyén fog szerepelni. (Ha egyáltalán letöltik valamilyen formátumban.) A győztes svéd Mans Zelmerlöw „Heroes” című dalának előadása leginkább a vizuális megoldások miatt maradhat emlékezetes, bár valljuk be a jelenlegi felhozatalból zeneileg is valós értékelést kapott. Pörgős, jó ritmusú dalt hozott, de nagyjából ennyi ami elmondható róla.
De hogy legyen valami öröm is az ürömben, érdekesség lehet, hogy Mans Zelmerlöv győztes dalának egyik szerzője az a Linnea Deb, aki többekkel közösen Wolf Katinak is írt már dalt, mégpedig azt amelyik az idei DAL-ban a döntőbe került, de a végső győzelmet nem nyerte el. Ez volt a „Ne engedj el’” című dal.
De persze nem szabad feladni, hiszen voltak már sikereink nekünk is és bízzunk a jövőben, hogy egyszer valóban sikerül valami igazán komoly eredményt elérnünk ezen a túlszponzorált zenei partin.
Persze ha egyáltalán fontos ez valaki számára …
leczovics